Most, hogy nincs kocsim, kénytelen vagyok a tömegekkel közlekedni, így alkalmam nyílik művelődni. Kedvenc könyvemet olvasom, ki tudja hányadszor újra. Tegnap épp ehhez a részhez értem a buszon:

„A nap fel-le járkált az égen, sehogy se tudott dűlőre jutni. Nyugat és kelet ipics-apacsot játszott másik két társával, de a mulatság kedvéért egymás helyét foglalták el, s messziről a nap nem ismerte ki magát. Az emberek kihasználták a helyzetet. Csak a napórák fogaskerekei jártak rossz irányban, s mondták fel baljós recsegések és nyikorgások közepette egymás után a szolgálatot. Ám a vidáman áradó fény enyhítette a zajok borzalmasságát. Angel órájára pillantott. Barátai egy fél körrel le voltak maradva. Ennyi késésnek biztos van valami oka. Felállt, és helyet változtatott. Így előről láthatta az egyik lányt, aki a nyírásra váró galambokat fogta. Nagyon rövid szoknyát viselt. Angel tekintete végigsiklott aranyfényű térdén, belopakodott nyúlánk, kerek combjai közé. Odabent jó meleg volt; nem hallgatott Angelra, hiába próbálta visszatartani, még egy kicsikét feljebb kúszott, s ott kedvére elszöszmötölt. Angel röstelkedett, s kényszeredetten bár, de elszánta magát, és behunyta a szemét…”

Boris Vian: Pekingi ősz